Füles Odú

Baj van a fejekben…

A múlt héten jóval több egészségügyi dolgozóval kerültem kapcsolatba, mint kellett volna, amiből pedig adódik, hogy teljesen biztosak lehettek benne, hogy történt vagy valami iszonyú vicces, vagy valami, ami annyira kemény, hogy egy hét kellett, hogy kiheverjem. Lehet találgatni. 🙂 De elöljáróban: négyszer röntgenezték meg a lábam. A művelet felénél megnyugtattak, hogy amúgy, a röntgensugár akár gyógyíthat is, szóval lehet, hogy mire végzünk nem is fog fájni. Hát ez mondjuk nem jött be, ráadásul okosabbak se lettünk. És voltam a szokásos ultrahangon is, ahol végre azt láttuk, hogy nem látunk semmit… na ezzzzz királyság…

Na de ami miatt most ezt írom… a hét legkeményebb pontja mindössze tíz másodpercbe sűrűsödött, mondjuk nekem legalább tíz percnek tűnt. Sokmindent hallottam már, sokmindent mondtak már rám, és még azon se akadtam fenn, amikor a kardiológus azzal a joker kérdéssel indított, hogy „de miért kellett megvárni, míg áttétes lett?”. Egy bizonyos szintig birkatürelmem van, szóval ezt sikerült rövid úton lezárnunk, és egy „tényleg?”-el tovább is léptünk. De szóval, azért van az a határ, amit már a barátaim, vagy még anyukám is csak félve közelít meg, mert ki tudja, éppen milyen kedvem van. Na, ezt a határt sikerült egy ilyen fehérköpenyes nem is tudom mit mondjaknak átlépnie abban a tíz másodpercben. Ezt még a legszűkebb körben sem, ezt senki sem… nem, ilyet ember nem engedhet meg magának… Történt ugyanis, hogy mindenképpen úgy érezte meg kell vizsgálnia, aminek az lett az eredménye, hogy a hegemre pillantva ez hagyta el a száját: „ez csak ilyen kicsi heg?” és ez nem lett volna baj, mert tényleg, de hogy konkrétan röhögött. Rajtam. Értitek? Kinevetett engem és a hegem. Igen, és kétszer próbáltam közbeszúrni a csak kicsi heg okát, de sajnos nem tudtam az örömét elvenni. Aki ismer, tudja, hogy sokkal előbb bosszant fel valami, minthogy kiborítana, de ez most egy olyan ritka alkalom volt, amikor iszonyú nehezemre esett nem ott helyben hisztérikusan elkezdeni bömbölni. Baszki, olyan volt, mintha hasba rúgtak volna… háromszor…

Tudjátok, ahogy ezen járt az agyam az elmúlt napokban, rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb ember pont ugyanígy reagált volna. És ez nagyon szomorú. Szerintem ez egy ilyen össztársadalmi probléma. Ha ugyanis egy rákbeteg nem annak megfelelően viselkedik és néz ki, hogy ő ugye halálos beteg, akkor az tök gáz, és nem igazán beteg biztos. És egyébként ez még sokkal jobban igaz a mellrákra. A legtöbb kampány, cikk meg riport is mind arról szólnak, hogy így a rekonstrukció, úgy a rekonstrukció, és a mellrákosnak új mell kell, és szenvedni jó és élvezet, mert joga van hozzá… Pedig tudjátok hányan vannak, akiknek nem kell, vagy nem akarnak? És szenvedni is utálnak? Na, pont emiatt van az, hogy amikor én egy kérdésre azt válaszolom, hogy nem vették le, és alig vettek ki valamit, és jól is vagyok, akkor szoktak olyanokat kiköpni, hogy „dejóóóó, akkor te meg is gyógyultál”, és „dejóóóóó akkor neked tök jó”…

Most akkor itt szeretném elmondani mindenkinek, aki azt hiszi, hogy én szuperboldog vagyok a csak két centis hegemmel, hogy a ló…t!!! Az a két centi nekem ahányszor ránézek, azt jelenti, hogy az orvosok jelenlegi állásfoglalása szerint nem fogok meggyógyulni, és ezt titkolni sem szokták. Persze élhetek én így akár száz évig is, csak nem valószínű… De egy valaki, akinek a neve doktor, az legyen tisztában azzal, hogy mit jelent az, ha valaki négyes stádiumú rákbeteg. Igenis ismerje a statisztikákat, és ennek megfelelően viselkedjen velem. Mármint nem úgy, hogy haldoklom, hanem egyszerűen ne legyen bunkó, és érzéketlen. És ismerje legalább annyira a protokollt, hogy az olyanokat, mint én, nem röhögi körbe. Mert én nem tudom mit tanítanak az egyetemen, de tartok tőle azt tudnia kellene, hogy akit áttétekkel diagnosztizálnak, azt azonnal elkönyvelik úgy, hogy nem műthető. Szóval nekem nem azért csak két centi, mert csak két centinyire vagyok rákos, hanem mert sikerült valakit rávenni, hogy legalább ekkora darabot vegyen már ki. Szóval ez igazából az én helyzetemben nem csak két centi, hanem a nullához képest óriási két centi.

Hatalmas bajok vannak az emberek fejében…

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Szia, köszönöm hogy írtál. Én is pont így gondolom. Persze az lehetséges, hogy mondjuk a sok stressztől, lelki problémáktól legyengül az immunrendszer és könnyebben támad a betegség, de nem gondolom, hogy ennél többet bele lehetne magyarázni. Sokan vannak, akik egész életükben szenvednek rossz kapcsolatoktól de mégsem lesznek rákosok, és van egy csomó kisgyerek például aki azt se tudja mi az a lelki probléma, és mégis. A másik kérdésedben is nagyjából egyetértünk. 🙂 Én úgy gondolom, hogy a gyógyulásban nagyon sokat számít az ember hozzáállása, de ez is csak biológia. Hiszen ha például a pozitív gondolkodás, mármint az igazi, az jó hatással van a sejtjeinkre, immunrendszerünkre is. Ha pedig csak a rosszal foglalkozunk, szenvedünk, az bizony tudja rontani az állapotot nagyon. Szóval érted mire gondolok. Én sem gondolom, hogy kevesebb lenne, aki nem tud meggyógyulni. Sőt, szerintem egy ilyen betegségnél sokkal bátrabb és több, aki képes azt mondani egy adott helyzetben, hogy ennyi volt.

  2. Vera Babinszki says:

    Szia! Nagyon reg ota olvasom a blogodat es nagyon tetszenek a gondolataid meg a stilusod. Arra lennek kivancsi, mit gondolsz arrol, hogy a raknal minden esetben lelki ok kell hogy legyen a haterben? Nagyon sokszor hallani ilyet, es hogy az is hozzasegit a gyogyulashoz, hogy ha kesz vagyunk lelkileg is a valtozasra, mert a test azt jelzi, ha vmi lelkileg nem ok. Pl. a mellrak allitolag a sajat gyerekkel valo rossz kapcsolatra vezetheto vissza. En ugy gondolom, bar nem vagyok erintett, hogy a rak azert alakul ki, mert a sejtek elkezdenek kontrollalatlanul osztodni. Es ez csak biologia. Valakinek az immunrendszere kepes legyozni a rakos sejteket, mert hogy vmennyi mindenkiben megtalalhato, masok meg nem tudjak es kialakul a daganat. A masik dolog, hogy olyat is hallani, hogy a gyogyulasban hinni kell es ha valaki meggyogyul, azt mondjak, milyen sok akaratereje volt. Ez igaz, de mi van azokkal, akik meghalnak? Nyilvan azok is meg akarnak gyogyulni, nem? Mindenki egeszseges szeretne lenni, akarmi a problemaja. En is. De ettol meg nem eros kevesbe az, aki nem tud meggyogyulni, igaz? Nagyon kivancsi vagyok mit gondolsz ezekrol.
    Irj meg nagyon sokat, olvasni foglak!

  3. Csodálatos! Néha olyan ingerem van, hogy egy-két embert jól megrugdossak. 🙂

  4. Anikó Sipos says:

    És ez az ember nap mint nap betegekkel foglalkozik. Hihetetlen számomra, mennyire bunkók az emberek. Képzeld tőlem a zalaegerszegi aviva oktató kérdezte meg, amikor szóba került, hogy méhnyakrák okán muszáj volt-e kivenni a méhem. Hát nem, de úgy gondoltam jó móka lenne. És ő is napi szinten emberekkel foglalkozik és előadásokat tart.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!