Füles Odú

Gyógyulunk, gyógyulunk!

Május 12-én volt egy éve az utolsó műtét. És igen, szándékosan nem írtam ki mindenhova, nem csináltam óriásplakátot, és nem mondta be a tv sem, hogy egy éves vagyok. De hülyén is hangzik… Szóval ezúton kérek mindenkit, hogy mielőtt még tömegek kezdenének gratulálni, és ujjongani, tessék ezt végigolvasni.

Nem ünneplek rákból gyógyuló születésnapokat! És erre az első és legfontosabb indokom, hogy a rák szörnyen babonássá tett… meg van rá az okom, nem nyitok vitát.
A másik oka, hogy szerintem ezen egyáltalán nincs mit ünnepelni. Én nem a rákom vagyok, nem ünneplek semmit, ami vele kapcsolatos. Jelentem önálló lény vagyok, ollók nélkül, saját születésnappal, ami nem függ attól, hogy beteg vagyok-e és mennyire.

Tudjuk le ezt a dolgot annyival, hogy élek. Nem szeretném, ha lábujjhegyen tipegnének körülöttem, attól tartva, hogy valaki valami rosszat mondd, vagy kérdez, nem szeretném ha állandóan azt lesnénk a naptárban, hogy éppen akkor hány hetes, hónapos, éves „vagyok”. Jelentem 33 éves vagyok, szeretem az állatokat, van egy cicagyerekem, szeretem amit csinálok, szeretem a családom, hiszek egy csomó mindenben amiben más nem, szeretem a virágokat, a nyarat, a baglyokat, sütni, főzni, hímezni, varrni… és amúgy mellesleg rákos vagyok, és már több mint egy éve gyógyulok. Ez vagyok én. Sokminden, ami nem a rák. A rákom nem én vagyok, az csak van nekem. Ennyi!
Persze értem én, hogy akinek azt mondták, hogy ebből rohadtul meg lehet gyógyulni, az megünnepli minden földön töltött évét, de nekem nem mondták. Sőt, azt mondták nem fogok meggyógyulni. Így ennek fényében, amíg lehet, egy, öt, tíz, húsz, száz évig, ki tudja, nem szeretnék állandóan nyilvánosan csoportokba verődve azon elmélkedni, hogy ejjj, ugyan időzített bomba vagyok, de juhéjjjj éltem még egy évet… Az állandó injekciók, gyógyszerek, vizsgálatok ellenére szeretnék normális ember lenni, és így is élni. Jó, persze ami szerintem normális, mert tudom ám, hogy mások szerint nem…
Amúgyis mégis mit kéne ünnepelnem? Hogy ha úszni megyek, úgy néznek rám, mint akit otthon bántalmaznak, mert a napi szuriktól mindenhol kék, zöld, lila vagyok, vagy, hogy továbbra sem múlnak a borzalmas fájdalmaim a különböző részeimen? Vagy, hogy még mindig rossz a memóriám, és olyan vagyok, mint egy idióta, mert nem vagyok képes szavakat kimondani, pedig ott vannak a fejemben? Igen, eltelt egy év, élek, és ez a hosszú távú cél is. és voltam ct-n, ahol nem látnak változást, ami állat, de nem akarok se a kontrollokkal se az évekkel a szükségesnél többet foglalkozni, mert nem ebből áll az életem. Annyi, de annyi sok más dolgom van, amik szerintem sokkal fontosabbak, mint, hogy hány éves…

Szóval én majd akkor fogok ünnepelni, és akkor majd aztán lehet csatlakozni, ha majd a rák, ha úgy gondolja, kellek neki mégiscsak, és annyira felzabál, hogy minden napért kétoldalas ragasztóval kell majd ragaszkodnom. Na, akkor majd megünnepeljük, hogy ezazzzzz mégegyhéééééét, megcsináltaaaaaaam! De addig nem! Nem vagyok hajlandó a rákomat ünnepelni. Rohadjon meg ott ahol van, még saját napja is legyen… persze…

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!