Füles Odú

Talán az emberek mégis lehetnek jók…

Ma nagyon érdekes napom volt, és bár ilyesmit nem szoktam, de most azért mégis… vagyis hát mégsem, mert témába vág, ha úgy vesszük. De ki érti ezt… 🙂
Az a nagy helyzet, hogy én soha életemben nem voltam az a nagy szereplős típus. Nem szeretem, ha néznek, nem szeretek tömeg előtt beszélni… igen a négy már tömeg… és egyébként is meg nem fordult a fejemben soha egyetlen pillanatig sem, hogy nekem kamerák előtt kellene szerepelnem bármiben, bármiért… jóóóó egyszer, de gyorsan elvetettem… Egészen egyszerűen feszélyez, kellemetlen és olyan idegen az egész dolog, mert hát ki vagyok én, hogy engem filmezzenek vagy bármi hasonló. Egy egyszerű ember, akit megkínoz a rák, hát mit mondjak… engem se nagyon érdekelne…

De hát mi történik, ha az embert az unokatestvére kéri? Természetesen úgy harminc másodperc gondolkodás után igent mondasz, mert te vagy a nagyobb, és ha ez kell a jó jegyhez, még szép, hogy csináljuk. Hát hogy is állhatnék én egy diploma útjába. Mit egy, összesen négy diploma útjába. 🙂 És igen, később eljön az a perc, amikor teljesen hülyének nézed saját magad, mert miért kéne neked szerepelned, te nem vagy az a típus, totál béna leszel és két értelmes mondatot se fogsz tudni összerakni, és nem fog sikerülni, és utálni fognak. De nem tehetsz semmit, oda kell menni, mert számítanak rád.

Na és akkor térjünk a lényegre, ami miatt ezt most elmesélem. Eddig azt gondoltam, hogy azok, akik nem kötődnek ehhez a betegséghez napi szinten, azok teljesen érdektelenek. Talán én is az lennék, hiszen a csapból is ez folyik, és néha már én is nagyon unom az egészet. De tényleg a legtöbben, ha szóba kerül, vagy nagyon sajnálnak, vagy inkább távol maradnak, mert nem akarnak ezzel a problémával foglalkozni, vagy foglalkoznak vele, de csak muszájból meg illendőségből. És azt hiszem, az utóbbinál rosszabb nem nagyon van… De aztán egyszercsak ott állsz négy fiatal előtt, akik valamilyen teljesen ismeretlen okból… most komolyan nem volt ennél vidámabb témátok?… téged választottak a riporthoz. Nem sajnálnak szörnyen, nem érzik magukat kellemetlenül attól, hogy egy, mondjuk úgy beteg emberrel kell egy órát beszélgetni, hogy olyan dolgokat hallanak, amiket a nagy többség még csak sejteni sem szeretné, hogy léteznek. De most ők választottak, fogalmam sincs hány riport közül éppen ezt, teljesen önszántukból. Durva! Jó persze már gyanús volt, mert az én unokatesómnak ezerféle kevésbé agyzsibbasztó lehetősége lett volna, hogy megírja a riportot az elején, ő mégis elolvasta az egész blogot, ami szerintem nagyon kemény, mert még azok is lusták végig olvasni, akik segítséget várnak tőle. És ez nem vicc. Dani a forgatás előtt a kezembe nyomott egy lapot tele kérdésekkel, de szerintem a fele teljesen máshogy alakult, és simán duplázódott. Mert nem csak feltette a kérdéseit, amiket otthon kitalált, hanem érdekelte, és főleg hallotta, amit mondtam. És azt hiszem nem csak ő, hanem a többiek is a kamerák túloldalán… hát vagy jó színészek… 🙂 Nem csak kérdezett én meg válaszoltam, ahogy sokszor ez megy, hanem beszélgettünk. Tudjátok milyen ritka ez? Főleg az ő korukban? Huszon évesen senki nem akar betegséggel és halállal foglalkozni… amúgy később se…

Őszinte leszek. Minden rossz érzésem ellenére jó „buli” volt. Persze biztos számít, hogy kikkel van az ember, ha már belemegy a dolgoba. Egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül, nem zavart, hogy két kamera bámul rám szörnyen közelről, nem zavartak a kérdések, vagy egy-két történet után a döbbent arc. És nem azért, mert irtózatos nagy sztár lettem ám, hanem mert talán az emberek mégiscsak lehetnek jók. Legalábbis ők négyen szerintem jók, mert nem félnek érdeklődni kényes témák iránt sem, nem félnek olyasmivel foglalkozni, amivel manapság nem illik… és ez talán egy kis remény. Talán nem rontják el őket, és megmaradnak olyannak, mint most. Talán… nem válnak olyan felszínessé, akik ebben a témában például csak a pink lufit látják, ami soha nem durran ki, hanem később is meglátják és meghallják, ami valóban fontos üzenet lehet. És talán… ők majd egyszer elindíthatnak valamit, ami megváltoztatja a dolgokat.

Köszönöm, hogy engem választottatok, remélem nem bántátok meg. 🙂

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!