Füles Odú

Tiszta vizet a pohárba…

Mostanában egy kicsit úgy érzem, mintha fölösleges lenne ez az egész, mert valahogy akiknek a mondandóm szólna, nem tudják, vagy nem akarják értelmezni a lényegét. Nagyon rosszul viselem, hogy azért mert én kimondom, amit gondolok, más a véleményem, és nem loholok a pink őrület után, mint valami birka, úgy állítanak be, mint egy szörnyeteget, akiben idézem “semmi empátia nincsen”, és amúgyis mit képzelek én. Ja a félreértések elkerülése végett, nem emiatt vannak álmatlan éjszakáim, csak úgy rendbe kellene tenni a dolgot.

Szóval most akkor tájékoztatásul közlöm, hogy:
Én a szörnyeteg, akiben nulla empátia van, alapító tagja és aktív dolgozója vagyok egy alapítványnak, ahol napi szinten foglalkozom vastagbélrákos betegekkel, a hozzátartozóikkal, és sztómaviselőkkel. Bizony… Durva mi? Mert ilyenek is vannak ám nem csak pink pom-pom lányokból áll a kis világ (és akinek tényleg van pink pom pomja az most ezt ne vegye magára, mer nem róla van szó, csak ez jött ki). Vajon melyiket nehezebb elfogadni a melleltávolítást vagy a sztómát? Szar helyzet mi? Akkor asszem ezt meg is beszéltük.
Na de visszatérve, egy rövid közvélemény kutatás és a betegek visszajelzései alapján, szerintem nem vagyok szörnyeteg, sőt.
Az én életem lassan öt éve a rák körül forog, az alapítvány négy éve működik, azóta gyakorlatilag az a legfontosabb munkám. Ez alatt az idő alatt annyi, és olyan szörnyűséget láttam, kellett megoldanom, amit senkinek nem kívánok. Nagyon közelről néztem végig, ahogy a rák tönkre teszi az embert, ahogy kínozza, hogy állandóan kiújul, az állandó műtéteket, a különböző kezeléseket, az elviselhetetlen fájdalmakat, az éjjel-nappal hányást és hasmenést, az eszméletvesztést az utcán, a folyosón, a fürdőben, a szobában… aztán a szépen csendben elalvást… Amíg ezekre kerestem a megoldást éjjel-nappal, addig is igyekeztem mindig másoknak is segíteni azzal, amit megtanultam erről a betegségről. Igen, segítettem felkészülni fiataloknak és öregeknek a sztómára, a kezelésekre, segítettem felkészülni a búcsúra. Négy éve folyamatosan, a saját problémáim, és betegségem mellett is. Minden áldott nap.
Szóval azt hiszem, egyáltalán nem vagyok szörnyeteg, és igenis van bennem empátia, csak éppen nem tolerálom a butaságot. Egészen egyszerűen nem megy. Nem tudok bólogatni hozzá és közben cukiskodni, mert nehogy megbántsam szegény beteget. Ugyanis a rákbetegeknek nem a rák a legkárosabb a mindennapokban, hanem a butaság és a kényelmesség. De most komolyan ki mond olyat egy beteg embernek, hogy olyat egyél, amit könnyű kihányni? Végülis miért is próbálnánk meg magát a hányást megelőzni, ha könnyebb kihányni mindent. Sokkal jobb, tényleg. A világért se tegyünk az ellen, ami ellen tehetünk, hogy élhessük az életünket, ahogy előtte. Vagy miért kezelgeti valaki, aki súlyos beteg és kezelés alatt áll, otthon magát a házi patikájából? Mindenki tudja, hogy a kemoterápia nem játék, legalábbis tudnia kellene.

Mindig azt gondoltam, hogy az emberek általános hozzáállását kellene megváltoztatni a rákbetegséggel kapcsolatban. Meg kellene már érteni, hogy ma már van lehetőség arra, hogy megelőzzük a mellékhatásokat, a kellemetlenségeket. Csak az a baj, hogy amíg egyszerűbb hányni, meg amúgy a társadalom el is várja, hogy aki rákos szenvedjen, kínlódjon és ennek hangot is adjon, addig senki nem fog tenni semmit. Sajnálom, de én úgy gondolom, és mivel ez az én blogom azt mondok, amit akarok… szerencsére… hogy a finomkodás, és mindenre bólogatás egy ideig lehet jó, meg kellemes, meg cukker, de a valódi gondokat nem segít megoldani.

És még két gondolat a végére…

Meg kellene végre tanulni, hogy az orvos nem a személyes beosztottunk. Szerencsétlenek iszonyú sok beteggel találkoznak naponta. Elég nevetséges elvárni tőlük, hogy mindenkinek minden nyafogására mindig emlékezzenek. Nekem van egy mappám, abban minden benne van. Igen, én jelzem, ha recept kell, ha vizsgálat idő van, ha vért kell venni, stb. Nem halok bele. Sőt, kérdezek. Mert miért kellene neki tudnia, hogy engem éppen milyen gondolatok foglalkoztatnak? Nem látnokok! Egyébként el kellene már dönteni… egyszer az a baj, hogy túl sok az infó, egyszer az, hogy túl kevés… ne már…

Már többször hallottam rákbetegtől, hogy leléptek mellőle a barátai… persze értem én, milyen emberek ők, akik magára hagyják szegény beteget… mert ugye sokkal könnyebb inkább lépni, mint foglalkozni vele bla-bla-bla… de könyörgöm, legalább egyetlen pillanatig gondolkodjatok el rajta, hogy nincs-e valami amit esetleg ti csináltatok rosszul.

Ez mostmár kikívánkozott, de mindenki nyugodjon meg, a következő bejegyzés nagyon hasznos lesz…

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Címkék:

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. nécica says:

    Segítőkész ,nagyszerű ember vagy Dóri én imádlak <3

  2. SzKriszti says:

    Sztoma és vastagbélrak.. ha egyedül vagyok a kérdéseimmel… megkereshetlek ez ügyben is? Pont a minap postáztál nekem külföldre kendőket…


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!