Füles Odú

“Angyalszárny”

Hát ez nagyon hosszú… és nagyon nehéz volt megírni. Nem olyan mint az eddigiek, mert egy pályázatra készült, de azt hiszem először és utóljára. Nem nekem való ez…

Négy és fél év. Megszámolhatatlan vizsgálat, kezelés, műtét… remény és szenvedés… megedzi az embert. Megváltozol… más lesz fontos, más lesz értékes…

Az én történetem nem a saját betegségemmel kezdődik. Négy és fél évvel ezelőtt egy nagyon szürke februári napon mondták ki, hogy valaki, akit én nagyon szeretek beteg. Ez egy szörnyen nehéz helyzet… kívülről harcolni valaki életéért, aki nem mindig akarja, nehéz, fárasztó és szomorú. Nagyon szomorú. Három évig harcoltunk, néha együtt, néha én egyedül… a végén már inkább csak én. Bár az már nem volt igazi harc… mindig csak még egy napot kértem. Az utolsó pillanatig, míg végül sóhajtott egyet és örökre elaludt. Végig nézni a szenvedést, a kínokat, a jó és rossz napok váltakozását, a jókedvet és a könnyeket mindenkinek megterhelő. Rengeteg olyan szörnyű dolgot láttam, amit soha nem tudtam volna elképzelni. Mégis… mindennek ellenére azt hiszem, a rák nem csak elvesz, ad is. Sok mindent tud adni…
Négy hónappal azután az utolsó sóhaj után, tavaly októberben nekem kellett ugyanarra a székre ülnöm. Addig a napig kínosan ügyeltem rá, hogy mindenkinek saját helye legyen. Az a szék, az a beteg szék volt nekem mindig. Bár ha belegondolok, én soha nem oda ülök, mindig a másikba, nem szeretem azt a széket. Valahogy abban a szobában soha nem izgultam… nem volt miért azt hiszem… akkor sem, amikor berobbantam, mert baj volt, és akkor sem, amikor láttam a bajt jelző vonásokat magammal szemben. Tudtam, hogy ott nem érhet baj. A diagnózis mellrák, az első CT szerint tüdő és májáttétekkel. Kinek kell ennél több… ide nekem mindent. Micsoda születésnapi ajándék megint. Évek óta nem volt egy jó születésnapom, miért változna ez. De ez az a pont, amikor az ember vagy hagyja magát sodródni, vagy azonnal terveket készít minden lehetőségre. Én terveket készítettem, mert én nem hagyom, hogy a rák bármit elvegyen tőlem. Egyetlen egyszer már hagytam, nem tehettem ellene semmit… de többet soha.

Veszteség és nyereség? Érdekes szavak… valószínűleg a legtöbben el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen betegség mit tud adni, egyáltalán tud-e adni valamit. Vagy csak elvesz? De mit? Napokat, éveket? Nőiességet, energiát, vidámságot, életkedvet? És kitől vesz el bármit is? Tőlünk, vagy azoktól, akik mellettünk vannak? Én azt hiszem inkább tőlük… napokat és éveket talán… de mást nem, ha nem hagyjuk.
Ha most egy listát kellene írnom arról, hogy mit vett el tőlem és mit adott… nagyon könnyű dolgom lenne. Ha az egész négy és fél évet nézem a veszteségek száma egy. Egy személy… semmi más. Csak őt tudta elvenni. Ha az én egy évemet nézem? Azt hiszem semmit… legalábbis nem érzem úgy. Soha nem volt bennem félelem azért, mert kihullik a hajam, vagy mert ki kell vágni belőlem egy bármekkora darabot. Viszont annál több dolgot kaptam.

Veszteségnek csak azt tartom, amit már soha többet nem kaphatok vissza. Amit nem pótolhat senki és semmi, ami nem csak egy ideig hiányzik, hanem örökké. Az én veszteségem, hogy többet nem hallom a történeteket, nem megyünk együtt kínait enni, nem nézünk buta foci meccseket… nincs akit mosolyogva nézhetnénk, mert mérnöki pontossággal díszíti a karácsonyfát, aki olyan örömmel bontogatná az ajándékokat… nincs, aki elolvassa azt a rengeteg könyvet, amit én már megszokásból megjelenés előtt megrendelek, mert ez volt a rendszer… nincs, akit felhívjunk, ha valami jó vagy vicces történik, hogy együtt nevethessünk…
Ez az én veszteségem. Minden nap fáj, és kínozza az embert. Minden alkalommal, amikor a telefonért nyúl, amikor ránéz a könyvespolcra, amikor vásárolni megy… Eltelt másfél év és még most is sokszor elgondolkodom mit tehettem volna másképp, hogy ne menjen el, hogy több idő maradjon… de nem tudom.
Ez csak egyetlen veszteség… csak egy… de a legkegyetlenebb. Nem múlik el, nem lehet tenni ellene, változtatni rajta… ez az egy, ez örökké megmarad veszteségnek. Minden más pótolható.

A nyereség már máskérdés. Egy ilyen betegség szörnyű tud lenni… annak is, aki végig kell, hogy nézze, és annak is, aki szenved tőle. De igenis tud adni jó dolgokat. És igen… az én veszteségemben is van nyereség. Nem is akármilyen, a legnagyobb nyereség az életemben. Három év emlékei, amik a betegség nélkül nem lettek volna. Olyan emlékek, amik nélkül mind kevesebbek lennénk. Ez a három év minden szörnyűsége mellett tele volt boldogsággal, jókedvvel, izgalmas és vicces történetekkel, sokszor furcsa beszélgetésekkel. Ezek pedig mindennél többet érnek egy ember életében. Ezeket mástól, máshol, máskor nem kaphattuk volna meg… ezekhez kellett a rák.
Mit kaptam még abban a három évben? Ezek az évek tettek azzá az emberré, aki képes volt a legnehezebb pillanatban is azt mondani, hogy nincs semmi gond, mert én meg fogok gyógyulni. Megtanultam, hogy bárki, bármit mond, az számít, hogy én mit gondolok. Megtanultam, hogy az ember csak úgy harcolhat a betegség ellen, ha nem hagyja, hogy a rákkal kapcsolatos előítéletek maga alá gyűrjék, hogy az emberek beteget csináljanak belőle.
A családunk tagjává vált egy olyan ember, aki… talán elfogult vagyok, de a világ legkedvesebb embere, és legjobb orvosa… aki a mai napig mindent megtesz, ha kell, fogja a kezem. Hiszem, hogy minden ember okkal kerül az életünkbe. Akár hosszabb, akár rövidebb időre, de oka van. Mindenkitől kapunk valamit… emlékeket, szeretetet, tanítást… Ő is, négy és fél éve, okkal került az életünkbe. Rengeteg dolgot kaptunk tőle, olyan dolgokat, amik talán a mi életünkben a legfontosabb dolgok lehetnek… nélküle nem lett volna három évünk, hogy gyűjtögessük az emlékeket, és nélküle most én sem lennék itt azt hiszem.

Sokszor hallom, hogy a rákbeteg élete teljesen megváltozik, hogy csak magukkal foglalkoznak, mert az jár, mert ők betegek és megtehetik, hogy önzőek legyenek, hogy ne törődjenek azzal másnak mi jó. Az én életem nem vett teljesen más irányt, csak éppen átgondoltam mi számít igazán… nekem… Akármennyire is szeretnénk, nem szabad önzőnek lennünk, és csak azzal foglalkoznunk, hogy nekünk mi a jó. Ha legalább egy ember él ezen a földön, akit igazán szeretünk, akkor nem. Egészen egyszerűen nem tehetjük meg. Én tudom milyen úgy itt maradni, hogy nem maradt feladat… hogy nincs mit csinálni… hagynunk kell magunk után terveket, tennivalókat, mert úgy könnyebb. Nem nekem, aki megy, hanem annak, aki itt marad majd. Nekem fontos, hogy mit hagyok itt magam után, ha eljön az ideje. Igen… azt gondolom ez a legfontosabb. Végig kell gondolnunk, hogy mit szeretnénk. Én mindent átértékeltem. Amikor az ember mindenkin azt látja, hogy nyilvánvalóan már nem érvényes az, amit az első mintavétel után megbeszéltünk, hogy csak kivesszük és minden rendben lesz, akkor végig gondolja, hogy mi értelme a létezésének. Hogy mi lesz, ha mennie kell, és mi lesz azokkal, akik itt maradnak. Én azt a hihetetlen erőt kaptam az évek óta tartó harctól, hogy képes voltam egyetlen perc alatt eldönteni, hogy az én betegségemben mit kell máshogyan csinálnom, mint előtte. Hogy fel tudtam mérni a helyzetemet, és a kétségbeesés helyett előre néztem… mindig csak előre, mert valaminek lennie kell. Nem szeretnék repülőkből kiugrálni, furcsa helyekre menni, őrült dolgokat csinálni nap, mint nap, mert az mind nem fog számítani… hiszen ha mennem kell, nekem mindegy lesz mit csináltam csak úgy, mert kedvem volt. Ezek a dolgok csak éppen akkor számítanak. De mi lesz azokkal, akik itt maradnak? Nekik nem egyetlen pillanatról szól… nekik tovább kell élniük és létezniük… Nekem nyereség, hogy tudom azzal is törődnöm kell, mi marad itt utánam… erre egy évvel ezelőtt még nem gondoltam, pedig kellene… mindenkinek kellene.

Hogy mi az én betegségem legnagyobb nyeresége? A hála… rájöttem, megtanultam, hogy mindig hálásnak kell lennünk, mert mindig van miért. Mindenben, még a legnehezebb helyzetekben is, a legrosszabb napokon is, amikor a legjobban fáj, amikor a leginkább egyedül érezzük magunkat a szenvedéssel… mindig van miért hálásnak lenni. Át kell gondolnunk a helyzetet, amibe kerültünk, és meg kell tanulnunk a legapróbb dolgokat is értékelni, hogy mindig boldogan és pozitívan állhassunk a nehézségek elé. Biztos vagyok benne, hogy mindennek oka van, a betegségnek is, a gyógyulásnak és a halálnak is… talán ez az egyik.

Én is számtalan dologért vagyok hálás minden nap…
Hálás vagyok az emlékekért, a szép és boldog emlékekért… hálás vagyok, hogy nem vagyok egyedül, hogy szeretnek és mellettem vannak. Hogy az orvosom akkor is küzdött értem, amikor mások fölöslegesnek gondolták, és hogy a szervezetem ilyen jól reagált a kezelésekre. Hálás vagyok, hogy képes vagyok mozogni, gondolkodni, létezni… hogy a rák nem vette el azt, ami én vagyok. Hálás vagyok, hogy még maradt időm azokra a dolgokra, amiket elterveztem… hogy élek… hálás vagyok minden nap, hogy felébredek. Hálás vagyok, hogy szeretem a munkám, hogy segíthetek a húgomnak az iskolában, hogy én voltam az első, akire a pár hónapos unokahúgom mosolygott… A legapróbb, teljesen hétköznapi dolgokért is hálás vagyok, mert itt vagyok, és mind az enyém… igazi kincsek, amiket egyszer majd, ha eljön az ideje, tovább adhatok.

Veszteség és nyereség… két szó, ami mindenkinek mást jelent. Nekem ezt. Egyetlen veszteségem életem legnagyobb vesztesége, de ott a rengeteg nyereség… amik nélkül minden más lenne, és én is más lennék. Én sok mindent kaptam a ráktól… erőt, gondolatokat, hitet, és sok mást, ami talán a többi embernek természetes. Nekem ezek a dolgok, emberek különlegességek az életemben. És hálás vagyok értük… nekem semmi nem természetes…
 

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!