Füles Odú

Éljetek úgy, hogy…

Manapság valahogy nagyon menő lett az évértékelés. Mindenki napok óta arról ír mindenféle oldalakon, hogy mi volt, mi lesz majd most, mert ez most aztán egy nagyon új év. Hát legyen… ki vagyok én, hogy szembeszálljak a trendekkel ugye. Szóval tessék, én ezt gondolom… bár nem csak a tavalyiról, ez szinte mindre érvényes.
Utálom ezt az újévi mizériát. Az égvilágon semmi értelmét nem látom. Gondoljatok csak bele… hány fogadalmat tart be egy ember, amit ilyenkor tesz? Hányszor fordul elő, hogy valamit máshogy csinálsz, mint előtte? Holnaptól jófej lesz a főnök? Nem lesz tömeg a nyomorult buszon? Vagy ami rossz volt és fáj, az az éjféli Himnusszal elillan? Nem, egyáltalán nem…

Évek óta minden december 31.-én reménykedem benne, tényleg reménykedem, hogy másnap minden megváltozik és sokkal jobb év jön… hogy már ennél több rossz egészen egyszerűen nem létezik a világon… aztán mindig egyre rosszabb lesz…
Valamiért úgy érzem kiszúrt magának a halál, és az istennek nem száll le rólam. Mindig Ingmar Bergman filmje jut eszembe, A hetedik pecsét… tényleg mindenhol ott van… mintha követné az embert, és soha nem tudhatod, mikor jön el az idő. És meddig lehet húzni? Ha már egyszer bejelentkezett, akkor tényleg csak egy sakkjátszma, amit úgyis ő nyer meg, csak az a kérdés mikor? Nem tudok sakkozni… mégis itt ülök a sakktábla fölött, és minden cselt bevetek, hogy ne hagyjam nyerni. Többet nem. Az elmúlt másfél évben négy ember vesztett nagyon kevés lépésben, akik valamiért, valamikor, hosszabb, rövidebb ideig az életem részei voltak, szerettem őket, bíztam bennük. Túl sok rossz ez…


Az elmúlt időszak tanulsága, hogy nem szabad semmit biztosra venni. Mert amikor azt hiszed minden a legjobb irányba halad, akkor rúg beléd a legnagyobbat az élet. Az ember akár beteg, akár nem, eszébe se jut, hogy bármi történhet vele. Bizony lehet, hogy holnap a fejedre esi egy tetőcserép, vagy félrenyelsz és nem lesz ott senki, hogy hátba vágjon… bármi megtörténhet…

Tudjátok mit? Éljetek úgy, hogy jó legyen, hogy legyen értelme. Nem az számít, mennyit utazol, vagy mekkora tv-d van, az számít, mi marad belőled. Úgy értem azoknak, akik itt maradnak… mert mindig marad itt valaki, ezt sose felejtsétek el.
Éljetek úgy, hogy ha majd lepörög az a filmecske, ne csak tárgyakat lássatok, hanem pillanatokat, sok boldog pillanatot és mosolygós arcot… hogy tudjátok, ha menni kell, itt hagytok valamit, amiből aki marad, táplálkozhat minden nap. Persze lehet, hogy a rák mondatja ezt velem… de én pontosan tudom milyen az, amikor délután elköszönsz, és reggel már nem látod újra… és egészen addig a pillanatig meg sem fordul az ember fejében, hogy ez megtörténhet… Mert minden olyan természetes… természetes, hogy az emberek akiket szeretünk örökké élnek, hogy holmi betegségek vagy az öregség rajtuk nem foghat ki… vagy ha mégis, akkor rendületlenül mondogatjuk, hogy semmi probléma majd helyrejön, és azt hisszük, tényleg azt hisszük, hogy ha elégszer elmondjuk akkor úgy is lesz… de nem… soha semmi nem biztos…
Éljetek úgy, hogy soha ne kelljen azt mondani: mi lett volna ha…? Hogy soha ne bánjatok meg semmit. Ne legyen késő azt mondani, hogy szeretlek, ne legyen késő megfogni valaki kezét, ne legyen késő megölelni, ne legyen késő beszélgetni… egyáltalán… ne legyen késő vele lenni.

Most már bizonytalanabb vagyok… és talán egy kicsit megtört is… de még most is remélem, hogy végre, most már tényleg jön egy jobb, boldogabb, vidámabb, jobb év.

Ja igen, amíg tehetitek, tegyetek meg mindent az egészségetekért. Tessék kidobni a cigit, drága és büdös, a jókedvhez sem kell folyton alkohol, és sétálni nem ciki. 😉

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Címkék: , , , ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!