Füles Odú

Emlékek…

Ma hazafelé elmentünk a temető mellett… néztem azt a sok embert, ahogy kötelező jelleggel mennek, viszik a családot, nagyokat sóhajtoznak, aztán hazamennek és elfelejtik az egészet. Őszinte leszek, én nem megyek temetőbe, egy-két nagyon muszáj alkalmat leszámítva, az utóbbi közel húsz évben, ha jól emlékszem kétszer voltam, mert számomra fontos ember ment el és ott kellett lennem. Nem, nem azért mert illik, hanem mert kellett… úgy tényleg, nekem kellett.
De nem szeretem a temetőket. Kifejezetten irtózom tőlük. Olyan mérhetetlenül szomorú hely… még a levegő is más lesz, ha bemész a kapun. Olyan mintha a halottakat oda besuvasztanák, aztán rájuk zárnák a kaput… aztán illendőségből, vagy muszájból időnként elmegyünk (már aki) és megnézzük a helyükön vannak-e. Mintha valami verseny lenne, hogy kinek a sírját nézik meg többen… aztán séta közben megszólják akié mellett nem áll egy egész család, vagy nincs rajta friss virág… Nem szeretem ezt… hiszen ezer oka lehet annak, hogy valaki nincs ott, vagy nincs virág, de az senkit nem érdekel.

Van a búcsúnak sokkal szebb és meghatóbb módja is. Ami teljesen más, mint egy hagyományos temetés. Hát nem sokkal gyönyörűbb, ha a hamvakat egy párnában kis koszorúval és virágokkal a vízre teszik? Mintha egy hosszú utazásra indulna a folyóval… mindig arra gondolok, milyen csodás helyeket láthat, milyen békés lehet… teljesen más ezt végig nézni, mint amikor leengednek egy koporsót a föld alá…

Persze így nincs sírhely, de kell az? Biztosan? Teljesen biztos, hogy aki ott van, az azt akarja, hogy időnként kimenjünk, rosszabb esetben csak akkor jusson eszünkbe? Nem hiszem… legalábbis én semmiképpen nem szeretném… én is szeretnék inkább egy hatalmas utazásra menni a természetben… Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valakire emlékezzünk, nincs szükség a temetőre, a sírkőre, a virágokra… semmire. Csak az emlékekre, amik mindenhol ott vannak, és csak annyit kell tennünk, hogy nem hagyjuk őket eltűnni. Mi minden nap emlékezünk… nem úgy direkt, csak úgy ott van, mintha csak reggel elment volna, és este jönne… ahogy szokta. Sőt időnként beszélgetünk… inkább én beszélek…

Ha egyszer nekem el kell mennem, azt szeretném, ha rám is emlékeznének… csak úgy… nem kényszerből. Úgy minek? Mint mindenre, erre is gondosan kidolgozott terveim vannak ám. Mert nem szeretnék szomorúságot, inkább vidámságot, az emlékeken nevető embereket.


Mostanában sokszor elgondolkodom rajta, hogy vajon hallják-e odaát a monológjaimat. Furcsa dolog ez, mert ha hallják, akkor vajon nem rossz ott egyedül? Vajon mi is hiányzunk, ahogy ők nekünk?

Nem tudom… néha mintha jönne válasz… szóval remélem, nem hiába beszélek…

 

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!