Füles Odú

Happy Ending – Ajánlom mindenkinek :)

Tegnap,  hűűű már majdnem reggel van, úgyhogy már tegnap előtt színházban voltam.  Meghívást kaptam a Belvárosi Színházba, a Happy Ending című darab bemutatójára, ez nekem hatalmas dolog. Egyrészt imádom a színházat, másrészt egy fantasztikus darabot láttam, fantasztikus szereplőkkel.

Itt most azért el kell mondanom, hogy nem bírom elviselni a szenvedős, nagyon csöpögős, iszonyú romantikus rákról szóló filmeket, nem is nézek meg egyet se… talán egyet, azt is csak azért mert a felfogása közel állt hozzám. Szerintem a rák egyáltalán nem olyan, mint a filmekben, nem kell állandóan sírni miatta, és nem kell kínozni magunkat a romantikus szenvedéssel.
De térjünk vissza a darabra. Imádtam. Minden pillanatát. Kedvelem az embereket, akik úgy gondolkodnak, mint én. Sajnos nem sokan vannak, és így kevesen értik, amit én gondolok. De ez a darab pontosan olyan. Az írója, Anat Gov, maga is évekig harcolt a rákkal, mielőtt idézem „meglengette a fehér zászlót” és 2012-ben elment. Ő is pontosan tudta mit akar, tudta hol van az a pont, és tudta mit szeretne, ha ő már nincs. Ő is tervezett, én is terveztem… szörnyen hasonlítunk…
A darab… elvileg arról szól, hogy van-e jogunk, nekünk, akik olyan helyzetben vagyunk, dönteni a halálunkról. Én ennél sokkal többet láttam benne. Először is, kitűnően mutatta meg az egészségügy és a betegek kapcsolatát. Hogy sokszor az ember azt sem tudja, mi történik vele, mert nem magyarázzák el, nem segítenek neki. Vagy azért mert nincs rá idő, vagy csak mert így könnyebb… és ezen gondolkodjunk el… kinek és miért könnyebb?

Azt hiszem számomra a legbrutálisabb, és ezzel együtt az egyik legfantasztikusabb része az volt, amikor véletlenül kiderül, hogy főszereplőnk négyes stádiumban van. Igen… az pont ilyen… aki szemben áll veled pontosan így dermed le a szótól, hogy négyes… pont ugyanilyen jeges rémület lesz úrrá mindenkin, akivel kapcsolatba kerülsz… és remekül lejött a darabból, hogy bárki bármit mond, nem azért mert esetleg te meghalhatsz, hanem mert attól rettegnek, hogy ők… de most komolyan miért? Miért pont az a három szereplő borult ki a halál említésétől, akinek mondhatni nem nagyon volt oka rá? És akinek oka lett volna az miért nem? Annyira érdekes, hogy az emberek milyen különbözően állnak a dolgokhoz… És igen, ezt Anat Gov nagyon jól megmutatja… De miért félünk beszélni róla, amikor hát a tudomány és mindenféle dolgok jelenlegi állása szerint eléggé elkerülhetetlen… és itt jön a lényeg… van, amikor mi határozzuk meg mikor és hogyan. Ez nagyon fontos… egyetlen apró részlet miatt, amikor Thalia elárulja, hogy azért titkolja a betegségét, mert a lánya esküvője lesz. Igen, van az a pont, amikor mindennél fontosabb lesz, hogy milyen emlékeket hagyunk magunk után.

Az a nagy helyzet, hogy kicsit féltem, mert nem tudtam mennyire lehet eljátszani ezt a szerepet úgy, hogy én, aki abban a helyzetben vagyok, valódinak érezzem. Azt hiszem, bár láttam már néhány színházi darabot, ilyen jó alakításokat nem hiszem. Ezt halál… haha… komolyan mondom. De tényleg. Az összes szereplő, a főszereplőtől az ápolókig mindenki fantasztikus volt. Minden rezdülés tökéletes volt. Számomra mind a négy beteg megformálója tökéletesen adta vissza azokat az érzéseket, amikkel én is találkoztam. Helyzetemből adódóan Thalia, akit Hernádi Judit alakít, az akiben a legtöbbet felfedetem magamból. Imádtam, ahogy eljátszotta, eljátszott egy kicsit engem is. Imádtam a könnyedséget, ahogy döntött, hogy egy pillanatig nem rendült meg, mert a főszereplőnek ez volt a jó döntés. Ha egyszer nekem is újra döntenem kell, én is így szeretnék.

Tulajdonképpen az egész annyira tetszett, hogy több oldalon keresztül tudnám sorolni azokat a részeket, amik valamiért különösen megfogtak… igazából az egész… szóval csak egyet emelnék ki, ami nagy hatással volt rám. Bánfalvi Eszter, szerepe szerint huszonkilenc éves, hat gyermekes anyuka, aki folyton a Tórából idéz. Persze lehet, hogy másoknak ez csak apró részlet, talán fel se tűnik, de a hangja, ahogy az idézeteket mondogatja, nekem valami végtelenül megnyugtató volt. És igen, a hit rendkívül fontos.

Gergye Krisztián, a darab rendezője egy riportban azt mondta: „Hiszek benne, hogy a legnehezebb élethelyzeteken is a nevetés az, ami képes átbillenteni az embert. Sőt, segít valós megoldásokat találni a problémákra. Kacagni akár a halálon is!” És én ezzel tökéletesen egyetértek. Ezt csinálom már majdnem egy éve megállás nélkül, és azt hiszem, ezért vagyok még életben.

Az az igazság, hogy rég szórakoztam ilyen jól. Rengeteget nevettem… persze én saját magamon is sokszor nevetek. Ez egy kicsit más volt, mert kívülről láttam magam, és most már tudom, hogy nem csak kínomban nevetek, hanem mert tényleg úgy gondolom.
Ez egy remek darab, örülök, hogy megnéztem. Azt hiszem, hogy legközelebb ha valami nem jó, majd a fejemben visszajátszom kis részletekben… és nevetni fogok bármi történik.
Ha esetleg ez eljut a készítőkhöz, akkor itt szeretném nekik megköszönni ezt az élményt. Felejthetetlen volt…
 

Én, aki négyes stádiumú rákból gyógyulok, nagyon ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, és amikor kijön a színházból, próbáljon meg egy kicsit másképp gondolni a rákra, és a rákbetegekre.

http://orlaiprodukcio.hu/eloadas/happy-ending/

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!