Füles Odú

Fogalmam sincs mi legyen a címe… majd kitalálom

Ez már régóta kikívánkozik… nagyon rég… már évek óta, pont mióta közelebbi kapcsolatba kerültünk a rákkal. És most még inkább. Mindig figyeltem az embereket. Nem csak a rákosakat, azokat is, akiknek más bajuk van, vagy azokat, akik egészségesek. Döbbenetes, furcsa, érthetetlen. De tényleg. Szóval most az én véleményem (csak az enyém, másnak lehet más):

Leginkább mindig az dühít, ha valaki, aki tehetne, akinek csak annyi kellene, hogy időben beadja a gyógyszert és odafigyel mikor, mit eszik, mennyit mozog, nem teszi, csak panaszkodik… mert ő beteg… De könyörgöm, te tehetsz azért, hogy normálisan élj a betegségeddel együtt, akár százéves korodig. Neked azon múlik nagyrészt, hogy te mit teszel. Nekünk, akik rákosok nem… mi nem tehetünk ellene. Mi csak csendben várjuk, hogy mi történik. Nincs egy bogyó, ami helyre teszi a vérnyomásunkat, vagy egy szuri, ami normalizálja a cukrunkat. Mi nem tehetünk semmit. És nagyon bosszantó, amikor valaki tehetne azért, hogy semmi baja ne legyen és mégsem. Én meg mindent megteszek, de így is csak reménykedhetek. Sokszor eszembe jut, hogy mennyi más betegség van, amire inkább lecserélném a rákom, ha már muszáj betegnek lenni.

Na, lépjünk tovább. Az én fejemben mindig az volt, amíg csak egy kis daganatról volt szó, hogy ez nem bennem van, hiszen semmilyen létfontosságú szervemet nem érinti. Olyan helyen van, amit le lehet venni, aztán esetleg lehet másikat visszatenni, és kész is, hiszen semmit nem bántottunk, ami a működésemhez szükséges. Aztán tessék… tudjátok, amikor valakinek azt mondják, hogy máshol is van daganat, nem a környező nyirokcsomókban, mert ott nem volt, hanem messze, olyan helyeken ahol végképp nem szabadna az más. Olyan szervekben van, amikre szükségem van a létezésemhez, és azokat eszi… rohasztja, de ez olyan csúnyán hangzik… ez már egy teljesen másik dimenzió. Itt már minden, ami a rákgyógyításban szóba jöhet, az összes mellékhatásával együtt pitiáner dolognak tűnik. Azok a dolgok, amik miatt mások nyafognak, azonnal nevetségessé válnak, hiszen, ember, vedd be a gyógyszert és lemegy a vérnyomásod!!! Ebben a dimenzióban minden nagyon más. Itt az ember már ritkábban készül egy év múlva nyaralni, inkább arra készül mi lesz, ha nem megy minden jól. Itt már furcsa érzés éves bérletet venni, mert hát minek szórjuk a pénzt, ha lehet, hogy csak a felét használom el… Itt általában az első kérdés nem az, hogy meggyógyulok-e, hanem, hogy van-e időm elrendezni a dolgaimat… aztán ami azon túl van, az már a jutalom. Legalábbis szerintem.

Ezt mind csak azért írtam le, mert szeretnék kérni valamit. Azt, hogy gondolkodjatok el, hogyan éltek. Hogy mit tehettek, hogy egészségesek maradjatok, hogy ha betegek vagytok kevésbé legyetek azok, és tegyétek meg, mert ti megtehetitek. És lenne egy kérésem azokhoz a rákbetegekhez, akiket korai, hát legalábbis az enyémhez képest korábbi stádiumban diagnosztizáltak. Legyetek hálásak… de tényleg, mert hála az égnek még időben jele volt a betegségeteknek, időben megtalálták, és időben elkezdték a kezelést. Szerencsésnek kellene éreznetek magatokat, mert nem az a kérdés, hogy mennyi időtök van, hanem az, hogy a rengeteg időt, amit azzal nyertetek, hogy időben elcsípték a rákokat, hogyan töltitek el. Csak, hogy értsétek miért mondom ezt: a 0 és 1-es stádiumban felfedezett mellrák öt éves túlélése 100%, a 2-es stádiumban 93%, 3-asban 72%, és az überhepi 4-es stádiumban 22%. Természetesen ezek csak statisztikák és én határozottan ellenállok nekik, de akkor is. Persze mindenkit megcsap a halál szele már a szótól is, hogy rák, de csak egyetlen pillanatig, oké, talán hármas stádiumban már kettőig is. Tovább nem, és nem is szabad engedni a kísértésnek. Hiszen nagyon jók az esélyeitek. Ne éljetek úgy, mint aki halálos beteg, mert az megmérgezi a mindennapokat… nem csak a tiéteket, hanem azokét is, akik mellettetek vannak. Én láttam milyen, amikor a rák győz, és higgyétek el nekem, annak még csak az árnyékának csücske sem vetül rátok. Nekem a lábujjamat elérte, de léptem egyet előre… és ahányszor közelít, mindig odébb fogok lépni… amíg el nem fogy az út.

Sokan nem hiszik el, hogy például én nem rettegek a vizsgálatoktól, biztos hazudok. Hát ez csalódás lesz, de tényleg nem. Egy pillanatig sem. Talán mert megszúrnak, és az már fáj, de amúgy nem. Azért nem, mert tapasztalatból tudom, hogy semmi értelme. Ha a következő vizsgálatnál a sorsom úgy rendeli, hogy megint legyen ott valami, akkor hiába csinálok eget verő fesztivált, akár a házat is lebonthatom, akkor is ott lesz. Egészen egyszerűen nem tehetek semmit ellene. Viszont pontosan tudom, hogy ha ott van, akkor mi fog történni, úgyhogy abszolút nem tud meglepni, és ez az én előnyöm. Tulajdonképpen arra kell gondolni, hogy ezek a kontrollok azért vannak, hogy ha valami történik, azt azonnal észrevegyék. És ez jó. Ez a mi gyógyulásunkat szolgálja. Én minden vizsgálatra teljesen nyugodtan megyek, mert nincs ott semmi, hiszen mindent megöltünk. Ha mégis? Akkor majd megint kinyírjuk, egyszer már bejött, a módszer megvan. És ugye tudjátok, hogy a szorongás, a stressz és az idegeskedés táplálja a betegségeket?

És ezt most nem azért írtam le, mert szándékomban áll feldobni a papucsom. Egyáltalán nem. Csak, talán ha ezt elolvassátok, elgondolkodtok, és meglátjátok a helyzetetekben azt, ami miatt hálásak, boldogok, és talán nyugodtabbak lehettek.

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Gáspár says:

    Amikor kiderült, hogy daganatom van nem mertem 2 évet hosszabbítani a mobilszolgáltatómnál, hisz semmi értelme…… azóta kétszer is hosszabbítottam, azért sem engedem, hogy ez a betegség töltse ki az életemet!!!!!!!!

  2. piir says:

    Nagyon örülök, hogy ezt most elolvastam. Néha kell egymást, magunkat emlékeztetni arra, hogy mi az, ami fontos. Köszönöm.

  3. pillanat says:

    Mélységesen egyetértek minden soroddal, és örülök, hogy olvashatlak.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!