Füles Odú

Beszéljünk egy kicsit a halálról

Ez annyira nem lesz vicces, de úgy érzem, kell róla beszélni, mert ha valaki rákos lesz rögtön a halál az első, ami mindenkinek az eszébe jut. Most komolyan… ez annyira azért nem esik jól…

Én nem hiszem, hogy a halál volt az első, amitől féltem. Mert hát miért kellene félni tőle? Teljesen kizártnak tartom, hogy a túloldalon olyan gonosz rajzfilmfigura szerű vasvillás kisördögök várnának, akik folyamatosan a fenekünket bökdösik bosszúból, azért amit esetleg elkövettünk. 🙂 Szerintem, aki odaát van, jó helyen van, egy nagyon békés helyen, ahonnan figyel minket, és talán ha odafigyelünk, még jeleket is küld. Igen, ezt teljesen komolyan gondolom.

Én, amikor kiderült, hogy beteg vagyok akkor még nem is gondoltam a halálra, mert egy megoldandó apróság volt az egész. Csak később, amikor kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj. A helyzet az, hogy akkor sem az volt a legnagyobb félelmem, hogy meghalok, és mi lesz velem… VELEM… Milyen hülyeség ezen agyalni, valami úgyis lesz. Persze az ember mindent megtesz azért, hogy tovább éljen (egy bizonyos pontig), elmegyünk a kezelésekre, kibírjuk a műtéteket, és az állandó vizsgálgatásokat, de nem azért, legalábbis én nem azért, mert félek valamitől, hanem azért mert élni akarok… és nem magam miatt első sorban…
Sokkal nagyobb problémát okozott (igazából napi 24 órában, és valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy most itt tartok) az, hogy mi lesz azokkal akik itt maradnak. Nélkülem… talán egyedül. Oké… teljesen biztos vagyok benne, hogy vannak, akiknek fel se tűnne, ha egyik nap nem lennék többet, vannak, akiknek kicsit hiányoznék egy ideig, de azt is tudom, hogy vannak, akik életéből tényleg, igazán hiányoznék. Nem azért mert én valami különleges ember vagyok… kizárólag azért, mert én vagyok nekik… nincsenek egyedül, vagy mert hozzám fordulnak, ha segítségre van szükségük, mert velem tudják megbeszélni a gondjaikat. És mert van, aki nem bírna ki még egy csalódást, hogy nem sikerült… Én miattuk nem tehetem meg, hogy csak úgy meghalok… mert nem tudom, mi történne velük. Szóval a haláltól egyáltalán nem félek, attól viszont annál jobban, hogy itt mi lenne utána. Nekem ez okozta a legnehezebb napokat, amitől komolyan fizikailag rosszul tudtam lenni időnként

Akármilyen erős az elhatározás, történhetnek bakik. Tehát mindig kell lennie egy B tervnek, meg C-nek meg amennyit csak akarunk… mármint amennyi valójában kivitelezhető… a lényeg, hogy a legrosszabbra is fel kell készülni. Én soha nem rettegek a vizsgálatok előtt. Minden lehetőséget számba veszek, tudom mikre számíthatok, azt is tudom mi történik a végén, és ezen sajnálom, de semmilyen hiszti nem segít. Viszont így nem ér meglepetés bármit is mutasson az eredmény. 🙂

Még a legelején pár napa alatt elkészítettem a rendkívül szövevényes, mindenkire kiterjedő tervemet, hogy kinek mi lesz a feladata, mit hogyan kell megvalósítania, és mit várok tőle abban az esetben, ha mennem kell. Mert nekem még rengeteg dolgom van és attól, hogy esetleg egyszer meghalok, még nincs vége, csak meg kell oldani a folytatását. Igen, szerintem kell egy ilyen terv, mert itt kell hagyni valamilyen segítséget legalább rövidtávon, amíg helyre állnak a dolgok… bár szerintem a minél hosszabb távú a legjobb, az a biztos… Ugyanis vannak dolgok, amik segítség nélkül sokkal nehezebben mennek, ezt már megtapasztaltam, és ki vagyok én, hogy csak úgy itt hagyjak mindent és mindenkit egy szó nélkül. Egészen egyszerűen ezt nem tehetem meg.
 
Szerencsére úgy tűnik egy darabig mégsem lesz rá szükség, úgyhogy a tervet eltettem, mindenkinek személyre szabottan, ha egyszer majd mégis kell, újra előveszem. 🙂

Ha tetszett, örülök, ha megosztod. Ha pedig érdekel a folytatás, kövesd a Füles Odú facebook oldalát is.

Címkék: , ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!